Ragyogás

Kategória:
Történetek, Emberi történetek

RAGYOGÁS

Újra hosszan kicsengett a telefon, de napok óta nem veszi fel a nagyanyám. Most már komolyan kezdek aggódni. De még egy nap kell legalább, hogy megtanuljam azt a hatalmas anyagot, ami még vissza van az utolsó szigorlatomhoz.

Aztán ha addig sem veszi fel, sem ő, sem a szomszédban lakó barátnője Ida néni, akkor beülök a kis autómba és leviharzok hozzá. Személyesen nézzem meg mi van vele.

Mindig azt mondogatja ne aggódjak érte, tud ő magára vigyázni. Inkább magadra vigyázz kislányom, mert csak mi vagyunk egymásnak.

Négyéves voltam mikor a szüleim meghaltak autóbalesetben, és azóta ő nevelt engem. Mi a közeli városban laktunk, a mama pedig anyám szülőfalujában élt. Sokat voltam nála és akkor is ő vigyázott rám. Olaszországban nyaraltak a szüleim, engem nem vittek magukkal. Hazafelé tartottak már, mikor egy hatalmas kamion nem adta meg az elsőbbséget nekik. Ott a helyszínen meghaltak mind a ketten.

Kicsi voltam még, így nem emlékszem szinte semmire, csak arra, hogy ezután itt maradtam már nála mindig.

Ketten éltünk nagymamával tovább, aki nagyon régen elvált a papámtól.

Átíratott ide az óvodába, aztán az iskolába is itt jártam.

A középiskola után felköltöztem a nagyvárosba, mert jogi egyetemre jártam. Jogász leszek mint a szüleim. Ezt már régen elhatároztam. Kiskorom óta erre készülök.

A gyerekkorom csendesen telt, alig voltak rokonaim. Mivel apu részéről sem éltek a nagyszüleim és neki testvére sem volt.

Idős szülők kései gyerekeként nevelkedett. Anyunak van ugyan egy nővére a Magda, de ő meg Amerikában él már jó pár évtizede. Olyan mintha nem is lenne. Nagyanyámban a tragédia óta az tartotta a lelket, hogy engem még fel kell nevelnie, nem omolhat össze.

Anyu és apu helyett, erőn felül gondoskodott rólam a meleg óvó-védő szeretetével. Amikor nagykorú lettem, a városi lakásunkat eladtuk, és a nagynéném is segített anyagilag kintről. Így hát vettünk egy garzon lakást itt a nagyvárosban, és egy autót is nekem.

Nagyon kényelmes, közel az egyetemhez, és legalább nem kell senkihez alkalmazkodnom. Szeretek egyedül, eléggé ember kerülő is vagyok. Utóbbi időben meg mióta a vizsgákra készülök, pláne. Mióta tanulok alig mentem ki az utcára, csak magolok, míg rám nem esteledik. Napok óta nem beszéltem egy teremtett lénnyel sem. Most is már sötét lett, és ahogy felállok felkapcsolni a villanyt, mintha a nevemen szólítana valaki, a nyitott ablak alól. Felkapom a fejem.

- Na már képzelődőm is.- mondom hangosan magamnak.

De nem képzelem, tényleg szólít valaki: -Mónika.

Felpattanok és kinézek az ablakon, persze senki nincs ott, csak az alkonyatban egy fekete macska bámul fel rám. Na ő aztán biztos nem szólítgat, nézem meg jobban. De annyira hasonlít Micire.

Arra a cicára amit mama szerzett nekem, miután meghaltak a szüleim. Gondolta a vigaszom lesz a kis cica. Jól is gondolta, mert attól fogva mindig velem volt. Mint egy testőr kísérgetett mindenhova, érezte az érzéseim, megnevetettet ha szorongtam és addig dorombolt az ölembe, míg jó nem lett a kedvem.

Mikor kollégiumba kerültem és hazaértem hétvégén, elütötte egy autó a szemem láttára. Elém akart szaladni boldogan, mint mindig, hogy üdvözöljön. Vigasztalhatatlan voltam nagyon sokáig.

Micikém, hol járhatsz most?- gondoltam miközben becsuktam az ablakot, hűvös lett hirtelen itt bent.

Még végig pásztáztam azért az utcát a szememmel, de eltűnt a fekete cica. Visszaülök még tanulni és van éjfél is mire ágyba kerülök.

Zsong a fejem a sok ismerettől, majd szét megy. Nehezen jön álom a szememre, aztán újra arra a rémálomra ébredek.

Mint napok óta minden éjjel.

Látom anyut aztán aput is tisztán, az álomban. Anyu nyújtja a kezét, egy autó roncsa mellett áll, és kiáltozik: Mónika ! Mónika !

Zaklatottan felébredek, ránézek az óra kijelzőjére 3:33 van.

Pont ebben az időpontban haltak meg a szüleim, az orvosi papírok szerint. Éjjel vezettek, ez volt a szokásuk, mert ilyenkor nincs nagy forgalom. Sokat nyaraltak itt és mindig így csinálták addig .

De a kamionnal nem volt semmi esélyük.

Iszom egyet és vissza akarok aludni, de még megfogadom, hogy holnap hazamegyek a mamához, nem várok tovább.

Reggel frissen ébredek, kint a madarak úgy énekelnek, hogy csak úgy harsog. Jó kedvem is lesz tőlük. Dúdolok a rádióval, miközben eszem a reggelit, aztán jó erős kávét is iszom, hiszen több mint kétórás út vár rám, amit le kell vezetnem.

Pakolom a táskámba a könyveket is, ott majd folytatom a tanulást, és a hétvégét is ott töltöm. Hiszen csak szerdán lesz a vizsgám. Még a kocsiból is hívom a mamát, de megint csak kicseng, és nem veszi fel. Ha baj lenne, már szólt volna Ida néni a szomszédból, nyugtatom magam. Elindulok, kihajtok az utcánkból és átvágok a még csendes városon. Aztán felmegyek az autópályára.

Imádok vezetni, ekkor érzem csak igazán szabadnak magam. Engem kikapcsol, megnyugtat és feltölt a vezetés. Az egy szem férfi, aki volt eddig az életemben, mindig azt mondta nekem, úgy vezetek, olyan biztonságosan, hogy elmenne velem így a világ végére. Nagy bók volt ez tőle. Mert autóversenyző volt régen.

Ez volt a szenvedélyem, sokszor csak úgy cél nélkül róttam az utakat. Most még alig van forgalom, lehet gyorsan haladni, amit külön imádok, a sebességet. Ilyenkor úgy érzem hasítom a levegőt és szállok. Gyorsan megy az idő, szól a rádió és én üvöltve énekelek Tina Turnerrel. Ránézek a karórámra.

Máris ott vagyok. Basszus milyen igaza volt Einsteinnek, hogy az idő relatív. Nekem most szállt el két óra úgy, hogy azt sem tudom hol voltam. Különös érzés kerített hatalmába, olyan idő nélküliség.

Mintha egy másik dimenzióban lennék. Fura érzést eddig nem ismertem.

-Helló, helló nem fantáziálsz, kislány .- csipkedem meg az arcom.

Aztán megint jön az a fura érzés, ami főleg kiskoromra volt jellemző, hogy kívülállóként néztem a kis testemre, mint egy idegenre. Most is így éreztem, csak időközben felnőtt nő lett ez a test. Erővel a rádióra koncentráltam, az angol szövegre.

Jól beszéltem a nyelvet, többször voltam kint Magdánál, most megyek talán újra, ha befejezem az egyetemet és nem kizárt, hogy ott fogok élni. Csak hát a mama, őt nem igen tudom itt hagyni egyenlőre. Már le is hajtok a lejárón, még húsz perc és ölelhetem a drága mamámat.

Pár falun áthajtok, be kéne vásárolni, de majd vissza jövünk a mamával, ahogy mindig is tettük ha itthon vagyok. Na már itt is vagyok, leparkolok a ház előtt. Nincs semmi mozgás, igaz a mi házunk kicsit távol van mindenkitől. Bemegyek a kertkapun, de szépen nyílnak a virágok az ápolt kiskertben. Mama úgy szeret foglalkozni a virágaival.

-Megjöttem, hahó megjöttem ! -kiabálok. Be van zárva az ajtó.

Körbejárok a ház körül. A hátsó ajtót is megnézem, aztán hátra megyek, nincs itt a biciklije sem. A szemem sarkából mintha megint a Micit láttam volna.

-Lehet, hogy a mama beszerzett egy másik cicát.-gondolom.

Egyetlen helyen lehet. Tudom is hol van, a temetőben. Gyakran kijárt. Beülök a kocsiba és utána megyek, meglepem.

Aztán meggondolom magam, inkább gyalogolok, majd hazafelé toljuk a biciklit és addig is beszélgetünk. Nincs messze hozzánk, csak a dombtetőn a falu felett, rá is látok a házunktól.

Bandukolok, közben a szüleimre gondolok, nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk. Már múlóban van az a düh és harag amit sokáig éreztem. Miért hagytak itt magamra? hiába mondta mindenki, hogy baleset volt, ezt egy gyerek csak nehezen érti meg, nem könnyű feldolgozni. Sok éven keresztül játszottam, a mi lenne ha most is itt lennének? játékomat. De hát én itt, ők meg kitudja, hogy hol? Nem tudhatom, nem hittem a halál utáni életben.

A gyengék ópiuma! -gondoltam mindig dühösen.

Útközben senkivel sem találkoztam, de itt a mama biciklije, neki támasztva a kerítésnek.Tehát itt van ő is, ahogy gondoltam.

Befordultam a kapun, de innen még messze, a temető végében áll a szüleim sírja. Messziről látom már a mamát, háttal van nekem, és le van roskadva a sírra. Innen érzem a fájdalmát. Hallom, hogy zokog hangosan, kétségbeesve. Különös, mert én úgy éreztem belenyugodott már abba, amit a sors ránk mért. Mindig ezt mondta nekem is ha vigaszra vágytam.

Odaérek észre sem vesz, pedig zörög az apró kavics a cipőm talpa alatt. Nem akarom megijeszteni, de szólni sem akarok hangosan, ezért elé állok, hogy így majd meglát. Rám emeli agyonsírt két szemét, de nem vesz észre a fájdalomtól, és úgy meg is van zavarodva. Zokogva rendezi a virágokat a síron. Most én is szétnézek, mi ez a rengeteg friss virág? és ez a sok koszorú?

Mi volt itt? mi ez itt? - már én is zavart vagyok.

Mi történt? nekem mért nem szólt senki.

És ez itt egy friss sír!! Döbbenten állok. Nem értek semmit.

Nekem senki sem szólt, ez egy rossz tréfa?? egy rémálom.

Mama !-üvöltöm, de ő nem is hall a fájdalmától.

Nézz már rám végre, Mónika vagyok! mi történt? ki van ide temetve anyuék mellé?-kiabálom.

Megfordulok és odamegyek a friss fejfához és a saját nevemet olvasom: Falussy Mónika, élt huszonnégy évet.

Úristen, ez nem lehet igaz!- pofozgatom magam, ki játszik itt velem!

Lerogyok kétségbeesve a sír mellé a padra.

Zokogok sokáig és akkor, mintha egy ködfelhő mögül, mellém áll mosolyogva anyu és apu is. Hunyorgok, csak képzelődöm.

Anyu csendben mondja - Mónikám, nyugodj meg kicsim, két kezébe fogja az arcom. Ekkor lassan peregni kezdenek előttem a képek, mintha moziba volnék. Már emlékszem mindenre.

Csúnyán összevesztünk a fiúmmal, mert elmondta, hogy van valakije és elakar hagyni, én kirohanok, ő üvöltve szalad utánam.

Beülök az autómba, még látom, őt a visszapillantóból, hogy egyre kisebbre zsugorodik, a fejét fogva kiabált.

Felhajtok a pályára, ömlenek a könnyeim, alig látok valamit.

Üvölt a zene is, eszeveszetten megyek.

Pont mint aki megőrült.

Aztán látom, hogy az előttem lévő autó elém csapódik.

Éppen előzni akartam, de defektet kapott, és elém csapódik.

Teljes erővel belerohantam. Időm sem volt reagálni. Minden lelassult. Majd csend lett és sötét.

Már hallom apu hangját is: -Mónika kicsim, figyelj rám.

-Meghaltam apu, ugye meghaltam?-kérdezem.

-Igen, de tudod sosem halunk meg, mert az élet örök, csak átjöttél a fátylon túlra.

-Mért nem szóltatok előbb?

-Próbáltuk, de neked kellett rájönnöd. Végig veled voltunk, csak nem érzékeltél minket.

Még így is mekkora volt a sokk, nem igaz?

De mi jöttünk érted, meg a Mici is.

Ekkor már a cicám is ott dörgölőzött jókedvűen a lábam alatt.

Hihetetlen mekkora nyugalom, béke, szeretet és ragyogás vett körül. Újra itt voltak a szüleim, pont olyan fiatalon mint mikor eltávoztak. Közben pedig végig éltek egy másik valóságban.

-Indulhatunk?-kérdezte anyu kedvesen.

-Mamával mi lesz?-kérdeztem.

-Nem sokára utánunk jön, már befejezte itt a dolgát.

Mi pedig mellette leszünk, addig is. Most már hárman.

De ő is érzékel már minket nagyon régóta.

Ne félj, csak földi szemmel tűnik borzasztónak a halál.

De ami ott halál, az ideát születés és ünnep. Csak dimenziót váltunk.

Majd újra emlékszel mindenre egy idő múlva. Azt is megtudod mi, miért történt velünk. Arra is rájössz, hogy nincs is idő. -nevetett apu.

Aki most az őrangyalom.

Oda léptem a mama mellé, megpusziltam és kisimítottam a csapzott haját a könnyáztatta szeméből. Végtelenül szerettem és már láttam a sok eddig leélt életünket együtt.

Földi érzés mind kevés ehhez amit éreztem iránta. Azt a végtelen hálát és szeretetet.

Elmondhatatlanul magasztos és megrendítő.

-Nem sokára találkozunk !-súgtam neki.

Ő felemelte a fejét és azt hitte egy kóbor szellő cirógatta meg és az játszik a hajával. Elmosolyodott fáradtan.

-Most már mehetünk.-mondtam.

Aztán eltűntünk mindhárman ebben a hatalmas hívogató ragyogásban.

Átölelt a fény.

2020. március 22.

Erika Bencze

Tetszett a cikk?