Karácsony


Legyen az ember akárhány éves, karácsonykor  egy kicsit még hinni szeretne a csodákban.  Ezért őrzi magában a régi, a gyermekkori ünnepek  emlékét. A legszebb karácsonyi emlékeim  gyermekkoromba visznek vissza, és nagyon jó  érzéssel töltenek el.  Gyermekkorom karácsonyai személyiségem  fundamentumához tartoznak. Minél több év suhan  el fölöttem, annál fontosabb, hogy adventben  visszataláljak karácsony titkához. Ha ez elmaradna,  beteljesednék rajtam Albert Einstein  szava: „Aki a titkokra nem tud néma ámulattal  rácsodálkozni, az lelkileg halott.” Karácsony tehát  az élet ünnepe: egyrészt Jézus születésének  napja, másrészt a gyermeki újjászületés lehetősége.

 

George Bernanos megrázó, prófétai képet  rajzol a gyermekség elvesztésének tragédiájáról:  „Gyermekségünk az égiekkel tart összeköttetést,  tehát ez az ember szíve. Amikor valakiben  a gyermeki lelkület megfogyatkozik, az illetőt a  fösvénység és a ravaszság megmérgezi, elpusztítja.  Ha ez általánossá válik: földünk, szegény  bolygónk kiszáradt, fehér csontvázakkal, koporsóként  száguld az űrben.” Amikor ezt a kis  visszaemlékező cikkemet írom, már eléggé idős  vagyok. Gondoltam, megosztom ezt a csodálatos,  nagyon régi élményt.  Szegényebb sorban nőttem fel, de amit szüleink  biztosítottak számunkra, az pénzben nem  mérhető. Gyermekkorom karácsonyai egy kicsit  másabbak voltak, mint ma. Ez természetes  is, hiszen olyan régen volt. Erősen hittük, hogy  az angyal hozza a karácsonyfát. Nagyon vártuk,  s aki valóban tud várni, abban megszületik  az a mélységes türelem, amely szépségében  és jelentésében semmivel sem kevesebb annál,  mint amire vár. Inkább lelki karácsonyok voltak.  Éreztük, hogy közeledik valami, hogy csoda  történik. Átérezni azt a lelki csodát, amely  még ma is, a modernnek nevezett világban,  annak varázsában, a szó nemes értelmében vett  ámulatban tud tartani milliókat a világ minden  táján. Itt, az én falumban inkább szegényebb  emberek éltek, nem ajándékoztak drága dolgokat,  mi úgy tudtuk, hogy Jézuska születése  a legnagyobb ajándék. A karácsonyi készülődést  már az adventben elkezdtük. A karácsonyt  megelőző adventi időben hajnali szentmisékre  jártunk, ahová a szülők valamelyike jött velünk.  A szentmiséről mentünk az iskolába. Abban az  időben nagyon sokan jártak a rorátékra. Háború  utáni időszak volt, talán azért is mentek, hogy  megtalálják Jézust, a békesség fejedelmét! Azt,  aki világra szállóan hirdeti: „Jöjjetek hozzám  mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek,  és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek  föl magatokra az én igámat és tanuljátok meg  tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok,  és nyugalmat találtok a lelketeknek. Mert az én  igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű”  (Mt 11,28–30). Az adventi időben esténként öszszegyűltünk,  tanultuk a karácsonyi énekeket,  készültünk a kántálásra. A hagyományos népi  kultúrában a karácsonyi ünnepkörben több alkalom  is adódott az együtt éneklésre, pásztorjátékok  tanulására. Ilyenek voltak a különféle  legények, lányok, gyerekek által gyakorolt, házalással  egybekötött köszöntők, kántálások,  amelyek mára vagy teljesen kikoptak a gyakorlatból,  vagy rendkívüli módon a háttérbe  szorultak, és csak periferikusan jelennek meg.  A betlehemezés az iskolában tanult szerepek,  előadások, a templomi istentiszteletek szerves  része volt. Karácsony vigíliája, az ünnep előestéje,  vallási előírás szerint szigorú böjt volt. A felnőttek  ezt az egyszeri alkalmat az esti vacsorára  tartogatták. Mi, gyermekek azért megkaptuk a  reggelit és az ebédet is, ami a nagy készülődésre  való tekintettel egyszerű étel volt. A vacsorára  csak az éjféli mise után került sor, miután hazamentünk  az éjféli miséről. A karácsony esti  vacsorának minden időben igazi ünnepi rangot  adott az alkalom, s noha a menü hagyományos  volt – azaz évről évre ugyanaz került az  asztalra –, a hangulat, a teríték, a szobában álló  karácsonyfa miatt minden más vacsorától különbözőnek  tűnt. Ma már tudom, a lelkületben  eluralkodó karácsonyi hangulat miatt érezzük  úgy, hogy ez az este mindennel együtt – beleértve  a vacsorát is – emelkedettebb, ünnepibb a  többinél. A karácsonyi ételekből nem hiányzott  soha a fi nom diós, mákos kalács, zserbó, töltött  káposzta, húsleves és a kocsonya. Tulajdonképpen  semmi komolyabb ajándékot nem kaptunk,  de maga az együttlét, az összetartozás, a szeretet,  a beszélgetések, a fi nom vacsora, a feldíszített  karácsonyfa, a hangulat annyira emlékezetes,  annyira mélyen belém ivódott, hogy amikor  felnőtt lettem, s most is néha elsírom magam az  ünnepen. Még ma is érzem az illatát az akkori  fenyőnek, ha rágondolok. Szívemet átjárja a melegség,  úgy képzelem, hogy körülöttem állnak  mindazok, akiket szerettem, akik körülállták  velem gyermekkorom karácsonyfáját. Látom  édesanyám ragyogó arcát, édesapám szelíd mosolyát,  ahogy boldog, sugárzó arcú gyermekeiket  nézik. Még mindig ugyanúgy várom a karácsonyt, mint gyermekkoromban. Azóta is hiába  próbálok meg én is olyan karácsonyt teremteni  belül a lelkemben, már soha többet nem érzem  azt, amit akkor régen. Nem a bőségesen terített  asztal, az ajándékok sokasága, a roskadozó fenyőfa  jelenti az ünnepet. Bűnbánatban megtisztult szívünk, jó tetteink, a kedvességünk, szeretetünk jelenti azt! A betlehemi örök csoda  sokatmondóan ragyog nemcsak a gyermekek szívében, hanem a felnőttek zsúfolt életében  is. Pilinszky János ezt írja: „Az ember itt kevés  a szeretetre. / Elég, ha hálás legbelül / ezértazért, egyszóval mindenért.” Mindnyájan érezzük és látjuk, hogy felgyorsult, folyamatosan  változó korban élünk. Olyanban, amikor a tradicionális  értékek és normák gyakran eltűnnek,  helyükre a fogyasztói civilizáció számára jobban  megfelelő, kiüresedett jelenségek lépnek.  Az adventi várakozás a kirakodóvásárokról, a  vásárlásról szól, karácsonykor a leegyszerűsített  „szeretet” nevében az ajándékozás kerül középpontba.  Ebben az elanyagiasodott világban  egy pillanatra álljon meg az idő, amikor felcsillannak  a fények, felcsendül a karácsonyi ének.  Szívünket töltse el a szeretet érzése. Amikor az  éjféli misén felcsendül a karácsonyi dal, gondoljunk  azokra is, mondjunk értük imát, akik nem  lehetnek velünk, akiknek nem adatik meg, hogy  karácsonyuk legyen.  Hogy mit szeretnék most, az idei karácsonyra?  „Visszakapni az ünnepet magát, / Újraélni  a fénylő csodát. / Ámuló szemmel nézni a karácsonyfát.  / Beszívni erdő üzenete illatát, /  Érezni a szeretettől meleg szobát. / Tudni odakint  december havát. / Állni megilletődötten,  némán / Mint gyermekkorom karácsonyán. /  Hinni ajándékozó Jézuskát. / És sírni, kisírni  évek bánatát.” (Lénárd Ágnes) 

 

Antal Erzsébet nyugdíjas tanító, Gyimesbükk


Tetszett a cikk?

 

Kiemelt ApróHirdetések

További kiemelt ApróHirdetések »

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

-->

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

Helyi látnivalók

További helyi látnivalók »